Az utolsó sugárkezelése utáni napon már útban is voltunk az új otthonunkban ide Németországba, ennek pont 5 éve.
Innen még tettem közzé bejegyzéseket, de aztán úgy éreztem, hogy milyen jogon beszélek én innen, mindenki tuti azt hiszi, hogy itten aztán kolbászból van a kerítés és én nem akartam felesleges konfrontációkba belemenni, azt magyarázni, hogy ez nem így van. A hülye gondolataim....
Én szeretem, ha szeretnek és önző voltam, mert végre magammal akartam foglalkozni. Ha már mindent otthagytam, amit szerettem és egy új kezdés lehetősége állt előttem, hát kitűztem magamnak azokat a célokat, amiket valószínűleg otthon soha nem tettem volna meg. És nem azért, mert erre Magyarország nem alkalmas, hanem mert hát a megszokott dolgokon nagyon nehéz változtatni, ha ott élsz benne.
Tiszta lappal kezdeni újra, végre lefogyni, akkoriban 105 kg nyomtam. Hiába a minden este elfogyasztott aldis mogyi csoki megtette a hatását, meg a kétszeri vacsora....
Ide költözve az ember elveszettnek érzi magát, hiszen senkit nem ismer, én itthon, férj dolgozik, gyerekek óvodában, én meg egyedül, magammal. Mit is csináljak? Nyelvet hiába tanultam 20 éve a gimiben, meg úgy elgagyogok konyhanyelven, de ezzel mit kezdjek én, akinek egyfolytában jár a szája és be nem áll?! :)
Tehát kitűztem a céljaimat:
- 40 szülinapomig 80 kilót elérni, (akkor még 3 évem volt addig)
- 10 km lefutni,
- németül megtanulni,
- barátokat szerezni, németeket,
- munkahelyet szerezni.
Nagyon nehéz volt az elején, főleg egy iszonyatosan hosszú tél után- soha nem hittem volna, hogy megutálok szánkózni, nemhogy havat lapátolni!!! -, ahol a négy fal közé voltam zárva és nem mertem emberek közé menni, mert mi lesz, ha nem jól mondok valamit, stb. Igazán barátaim sem voltak, egy két anyukával beszélgettem, vagyis megpróbáltam az oviban, de az áttörés nem jött el. Magamba sportoltam, figyeltem arra, hogy mit eszek, így az első 10 kiló le is olvadt rólam. Örültem neki, hogy a ruhatáramat, ami anyaként igen szűkös volt, inkább a gyerekek ruházkodására költöttem és nem a magamére, apránként kiegészíthettem - szerencsére a másik városban van egy Outletcity :), egy mérettel kisebb nadrágokkal, már jók voltak a 46-osak.
Szerencsére egy, az óvodának rendezett májusi sütivásár hozta meg az áttörést. Férjem, aki az elején közölte velem, hogy neked németekkel kell barátkozni, hiszen van már elég magyar barátod, valamint a magyarok hiánya a faluból, nem nagyon hagyott más választást, mint nyitni a helyiek felé. Ami igen nehéz, mert ők sváb dialektusban beszélnek iszonyat gyorsan. Nos a sütivásáron én is jelentkeztem önkéntesként, együtt építettük fel az egyik anyukával a standot és díszitettük ki. Felfújva a szív alakú lufikat szétröhögtük magunkat, mert a leengedett lufik úgy néztek ki mint a... ezt mindenki képzeletére bízom.
Ebben az anyukában szerencsére megtaláltam az, akivel együtt lehet röhögni és segített abban, hogy a közös nordic walkingjaink során a német tudásomat az ő segítségével még jobbá tegyem. Megegyeztünk, hogy minden héten kétszer megyünk gyalogolni, és közben beszélgettünk, mindenről, férjekről, gyerekekről, érzésekről.
Állíthatom, hogy a német anyukáknak is hasonló gondjaik vannak, mint a magyar anyukáknak. Ugyanolyan kételyeik, ugyanazok a problémák férjjel, gyerekkel. Nagyon vicces, hogy az ember megismeri a másikat és együtt röhög ezeken a dolgokon.
Köszönettel tartozom neki, mert rajta keresztül, meg a nyitott személyeségemnek köszönhetően egyre jobban integrálodtam a közösségbe és egyre jobban találtam meg ott a helyemet. Már nem voltam teljesen depi. Együtt mozogtunk, közben gyakoroltam a nyelvet és itthon is tanultam, fogytam.
De a négy fal kezdett egyre jobban a fejemre nőni, egyfolytában azt mantráztam, hogy én semmit sem tudok, hiszen 8 év otthonlét után, hát én nem értek semmihez, biztosan mindent elfelejtettem, mit is tudnék itt csinálni, hiszen a német nem is az anyanyelvem. Szóval szépen belebeszéltem magamba, hogy ez nekem úgyse fog menni.
A blogomat is gyászoltam, hiszen folyamatosan kaptam a megkereséseket, hogy nem lenne-e kedvem a reggeli műsorba jönni, meg pódium beszélgetéseket folytatni a témában. Amihez igen nagy kedvem lett volna, hiszen szeretek szerepelni, de ezt 900 kilométerről mégis hogyan valósíthatnám meg?! Mert akkor kezdtem blogolni, amikor a elvetéltem és a tulajdonképpen a meg nem született gyerekem helyett a blogomat szültem meg, ez volt az én menekülésem a fájdalmam elől, egy út a feldolgozhatatlan felé.
Eljött a 40 szülinapom és sikerült elérni a célomat, lefogytam 25 kilót, lefutottam a 15 éve meglévő immunbetegségem ellenére 10 km-t és elég jó beszéltem már németül, de még korántsem tökéletesen.
Már csak egy hiányzott, a munka......
folyt. köv.
Ui: azóta már visszahíztam 5 kilót🙈
